2014.01.09-12.
Iszonyúan fájt a fejem, mikor felébredtem. A szoba még mindig forgott, és a fejem úgy hasogatott, mint déli harang a templom tornyában.
Beletelt pár percbe, mire képes voltam összeszedni magam. Felültem az ágyon, és körbe néztem. A szoba üres volt, és kintről sem szűrődött be zaj. Az este, éjszaka eseményeinek emlékképei egymás után törtek rám. Tudtam, hogy nem maradhatok ott. Misi meg akar ölni, és ezt bármelyik pillanatban meg is teheti. Bizonytalanul lépkedve jártam körbe a szobát. A ruháim szanaszét hevertek, és szét voltak szaggatva. Szakadt pólóm, kabátom, és nadrágom magamra erőszakoltam, majd félelemmel telve az ajtóhoz mentem. Soha nem féltem annyira, mint akkor. Tudtam, hogy meg kell tennem. Menekülnöm kell. Ha ott maradok, akkor biztosan végem. Megígérte, hogy végez velem. Menekülnöm kell, de, hogy utána mi lesz? Nem tudom. Ha sikerül kijutnom, akkor sem mehetek haza. Ott keresnének legelőször. A rendőrségre sem mehetek, mert akkor mindent el kell mondanom, és azzal tönkre teszek mindent. Az egész életem. Ákost pedig örökre elvesztem.
Az ajtó nem volt bezárva. Halk nyikorgással tárult ki. A folyosó sötét volt, és kihalt. Tudtam merre kell mennem, elindultam a lépcső felé. Óvatos léptekkel osontam le rajta. A szívem a torkomban dobogott. Kezeim remegtek, és a félelem szinte megbénított, de nem állhattam meg. Már láttam a kijáratot, csupán pár méter volt hátra.
- Hova, hova? –hasított bénítóan füleimbe a kérdés. Remegve fordultam a hang irányába- Azt hitted, hogy köszönés nélkül leléphetsz?
- Hagyj elmenni –motyogtam, nem mertem rá nézni. Magamon éreztem Misi tekintetét, a levegő izzott, és én tudtam, hogy végem.
- Nem tehetem kislány –ijesztően nyugodt volt a hangja. –nem engedhetlek el.
- Nem maradhatok- bámultam magam elé, és egyszerűen lebénultam. Az agyam leblokkolt, és képtelen voltam bármit tenni, mondani- kérlek –hangom elcsuklott.
- Ne kérlelj –közelebb lépett-, ha elengedlek, feljelentesz, és én nem szeretnék börtönbe kerülni, vagy hátra levő életemben bujkálni.
- Nem állíthatsz meg –vágtam rá, és néztem a szemébe.
- Ó, dehogy nem –a háta mögé nyúlt, és egy pisztolyt húzott elő.
- Megölsz? –megrémültem a fegyver láttán. Már biztosra tudtam, hogy végem. Azt vártam, hogy meghúzza a ravaszt, és egyetlen gondolatom Ákos maradt. Az iránta érzett szerelem, az, hogy mekkorát hibáztam. Lehettünk volna boldogok, tehettem volna érte, csupán mindent másképp kellett volna tennem. Most pedig el fogok tűnni, és ő sosem tudja meg. Nem mondhatom neki, hogy szeretem, nem érezhetem a csókjai ízét, ölelésének szorítását, gyönyörű szép kék szemeinek a tekintetét, és az irántam érzett szerelmét.
- Ugyan miért tenném? –nevetett fel- Nem leszek a saját magam ellensége.
- Akkor? –visszafogott lélegzettel bámultam.
- Pénzt csinálok belőled, sőt már csináltam is –hangjából érződött a káröröm, önteltség- ugyanis eladtalak. A világ másik felén fogsz rabszolgaként férfiakat kielégíteni, míg rád nem unnak, és akkor majd az új tulajdonosod végez veled.
- Akkor inkább ölj meg most! –ordítottam elkeseredve.
- Nyugi kurvácska –nevetett- az agresszió nem áll neked jól.
- Rohadj meg! –felpörögtem, és tudtam, hogy meg kell tennem. Nem akartam rabszolga lenni, akkor inkább a halál. Megfordultam, és rohanni kezdtem. Az ajtó csak pár méterre volt. Fogaim összeszorítottam, vártam, hogy testembe fúródjanak a golyók, felkészültem a fájdalomra, és a halálra.
- Te büdös ribanc! –lehelte a fülembe, majd visszarántott, és a földre tepert- Ne próbáld ezt meg még egyszer!
- De… -tekintetünk találkozott. Az enyém rettegéssel volt tele, míg az övé dühtől szikrázott. A földön vergődtünk, igyekeztem szabadulni, rúgtam, ütöttem, ahol csak tudtam, ő pedig igyekezett lefogni, mikor hirtelen elsült a fegyver. A fájdalom élesen hasított a gyomromba, és járta át a testem. Kezem friss, meleg vértől színeződött pirosra, és mindketten rémülten bámultunk a másikra. Egymás mellé dőltünk. A hasamhoz kaptam, nem érte találat. Ő kapta a golyót.
- Szajha –vágta hozzám levegőért kapkodva. Arca rémült volt, és szájából dőlt a vér. A teste görcsbe állt, kezéből a földre esett a pisztoly.
- Misi –abban a pillanatban eluralkodott rajtam a pánikbetegségem. Levegő után kapkodtam, a testem elnehezült, az agyam leblokkolt, és egyszerűen megbénultam.
- Dögölj meg, ribanc –nyögte fájdalmasan, és nyúlt a fegyverért. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy még mindig életveszélyben vagyok. Az utolsó leheletével még arra készül, hogy végezzen velem. Ijedten, szinte öntudatlanul kaptam a fegyver után, fogtam meg, és szegeztem rá.
- Dögölj meg te –arcára kiült a félelem. Szemeiben láttam, hogy tudja vége. Riadt, könyörgő tekintettel bámult rám, de abban a pillanatban nem tudott meghatni. Az események nem voltak az irányításom alatt, csak külső szemlélő voltam, akinek nem volt beleszólási joga, és kezem saját életre kelve parancsolt rá a ravaszon várakozó ujjamra, mely kétely, visszakozás nélkül hajtotta végre az utasítást, és küldött egymás után két golyót, a földön fekvő, félig már halott férfitest mellkasába.
A második lövés magamhoz térített. Kiejtettem kezemből a fegyvert, mely Misi vérben tocsogó, halott teste mellé esett.
Megöltem, hasított belém a felismerés. Gyilkos lettem.
Felugrottam, nem tudtam mit tegyek… aztán mégis. Az idővel versenyt futva jártam végig a házat. Meg kellett szabadulnom a véres ruháimtól. Az egyik szobában találtam pár ruhát. Egy cica nadrágot, férfi trikót, és szövet kabátot. Nem az én méreteim voltak, de nem érdekelt. Felkaptam őket, és már épp indultam volna, mikor megláttam az ágy mellett heverő, félig nyitott kis utazótáskát. A tekintetem megakadt rajta, és oda vonzott. Felkaptam, az ágyra tettem, és belenéztem. Roskadásig volt rakva kötegelt pénzzel. Gondolkodás nélkül húztam be rajta a cipzárt, felkaptam, és kirohantam.
A város szélén találtam magam. Odakint már pirkadt. Iszonyú hideg volt, és hatalmas köd.
Gyalog kellett átvágnom a városon. Soha nem siettem még ennyire, rekordidő alatt tettem meg az utat, de közben mégis úgy éreztem, hogy sosem érek haza. Az utcák kihaltak voltak. Csak pár autó suhant el néha mellettem. Mindegyiknél megremegtem, vártam, hogy lefékezzenek, előugorjanak belőle, végezzenek velem, és ott hagyjanak vérbe fagyva… de nem történt meg.
Ahogy átszeltem a várost, úgy éreztem máris mindenki tudja. Gyilkos lettem, megöltem őt, és végem.
Hazaérve a táskát a nekem adott szekrény mélyére rejtettem, majd forró zuhanyt vettem. Legalább egy órát álltam alatta, és zokogtam.
Az életem még bonyolultabb lett. Megöltem őt. Gyilkos lettem, és bármelyik pillanatban értem jöhetnek. Nem tudtam ki fog előbb megtalálni. A rendőrök, vagy Misi emberei… csak azt tudtam bajban vagyok. Hatalmas bajban.
A szobába mentem, bekapcsoltam a tv-t, és egész nap csak bámultam. Vártam, hogy valahol bemondják… vérbe fagyva találtak egy férfit… kivégezték, és a gyilkost nagy erőkkel keresik… de nem történt meg. Egy adón sem mondták be, nem történt semmi…
Nem emlékszem mikor aludtam el… a tv ment, mikor felébredtem, bealudtam rajta.
Már nem szédültem, és a valóság fájdalmasan tőrt rám. Az egész délelőttöt zokogással töltöttem, és közben végig a tv-t lestem… de hírek megint nem jöttek.
Nem tudtam mi a jobb? Ha bemondják, vagy ha nem? Ha bemondják, akkor a rendőrség is keresni fog, és tudtam, hogy hamar rám találnak. Rengeteg bizonyítékot hagytam. A fegyvert, véres ruháim, számom Misi telefonjában, ujjlenyomatokat mindenhol… nem lesz nehéz dolguk.
Viszont, ha nem keresnek, akkor az alvilág eltusolta az ügyet. Jobb nekik, ha nem zaklatja őket a rendőrség. Lehet, hogy elásták valahol, és soha senki sem tudja meg, hogy mit tettem. De ők tudják. Nem bújhatok el előlük, rám fognak találni, az is lehet, hogy már úton vannak. Nem hagyják, hogy ezt megússzam. Megöltem Misit, és elhoztam a pénzt… a pénz… hasított belém a felismerés. Erőt vettem magamon, előástam a táskát, és tartalmát a szekrény elé borítottam. Milliónként raktam kupacba a pénzt, mely végül 16-nál állt meg. 16 millió –sóhajtottam- rengeteg pénz. Gyors visszaszórtam a táskába, és elrejtettem.
Ez talán elég, hogy eltűnjek. Fel kell szívódnom, el kell mennem, nem találhatnak rám.
Délután bepakoltam a kézi táskám, és a pénzes táska mellé tettem. Ha indulnom, menekülnöm kell, akkor készen álljak.
A nap hátra levő részét idegesen, rémülten töltöttem. Fel-alá járkáltam a lakásban. Egyik szememmel az ablakon át kinézve sasoltam az utcát, várva, hogy megálljon egy gyanús kocsi… másik szememmel a tv-t fürkésztem. Még mindig azt vártam, hogy bemondják… de nem tették. Éjfél után nem sokkal untam meg az egészet, és dőltem bele az ágyba…
Reggel úgy ébredtem, mint előzőleg. Még mindig féltem, de sikerült erőt vennem magamon. Tudtam, hogy nem emészthetem magam életem végéig.
Megtettem, amiről azt hittem, hogy sosem tudnám. Megöltem egy embert. Elvettem az életét, és ezt soha sem tehetem jóvá. Kegyetlen érzés, ahogy mar az önmarcangolás, bűntudat. Gyilkos lettem. Megöltem. Tehettem volna mást? A pisztoly az ő kezében sült el. Meg akart ölni, és ő meg is tette volna. Még bűntudata sem lenne, én pedig egy gödör mélyén feküdnék, ahol soha senki sem találna rám. A családom pedig azt hinné, hogy leléptem, eltűntem, és életük végéig azt várnák, hogy mikor kopogok be az ajtón, térek vissza, de nem tenném, nem tehetném.
Misi rossz ember volt, az ő hibája, nem az enyém. Az életvitelével vállalta a hirtelen halál lehetőségét, és biztos tudta is, hogy egy nap úgy fogja végezni. Valaki lelövi… ám ez a valaki én voltam.
Délelőtt ismét a tv-t lapozgattam, de hírek nem jöttek. Már tudtam, hogy nem is fognak.
Misi meghalt, és a bizalmi köre eltűntette a testét… vagy nem… állt meg bennem az ütő. Az éppen sajtot szelő kés a földre esett kezemből, és riadtan bámultam ki a fejemből. Mi van, ha nem halt meg? Mi van, ha túlélte? Úristen! Szaladt végig agyamban a gondolat. Nem néztem meg, hogy él-e még. Csak ott hagytam. Lehet a lövések nem végeztek vele… lehet rá találtak, és valami alvilági csoda doki megmentette az életét, ő pedig épp azon agyal, hogy miként álljon bosszút rajtam, és amint felépül meg is teszi. Lehet, hogy ezért nem szerepelt a hírekben, ezért nem jöttek még az emberei… mert nem engedte nekik. Ő akar bosszút állni. A vér is megfagyott bennem a gondolattól… és ismét pánikba estem.
Ostoba liba voltam… nem néztem meg… miért nem? A kurva életbe. Idegesen toporzékoltam, és járkáltam fel-alá. Az agyam lehetőségek milliót gyártotta, én pedig igyekeztem meggyőzni magam, hogy ez az egész lehetetlen. Nem élhette túl. Három lövést kapott, és rengeteg vér volt körülötte. Még a szájából, orrából is dőlt. Lehetetlen, hogy túlélte. De akkor mégis miért? Miért vagyok még életben? Nem döntötték el, hogy ki jöjjön értem? A legjobba akarják? Vagy kezdőre bízzák a piszkos munkát, hogy bizonyítson? Még ő is simán el tudna velem bánni. Mázlim volt Misivel, és még egyszer nem lenne az.
Tudtam, tudom, hogy nem úszhatom meg a dolgot következmények nélkül. Előbb-utóbb fizetnem kell érte, és nem bánom. Végezzenek velem, vegyenek revánsot… csak egy dolgot kérek… Ákost, és a családom ne bántsák. Őket ne! Nem tehetnek semmiről. Én követtem el, nem ők. Ha valakinek fizetnie kell, az én legyek, és ne ők.
Ákos délután ért haza. A tv-t bámultam, de nem a híreket. A mesecsatornán néztem egy mesét, hogy kicsit eltereljem a gondolataim.
Nagyon jó volt újra látni. Szinte, mint egy álom, úgy éreztem, mikor megállt az ajtó sarkában, és rám mosolygott. A világ legszebb mosolyával bámult rám, én pedig gondolkodás nélkül száguldottam hozzá, ugrottam a nyakába, és csókoltam meg. Annyira, de annyira hiányzott, hogy arra nincsenek is szavak, és végre újra velem volt. Azt hittem soha többé nem fogom látni, meghalok, mielőtt újra érezhetném csókját, illatát, érintését, perszelő tekintetét.
Perceken át csókoltam, és szinte úgy kellett kihámoznia magát karjaim szorításából.
- Hát veled meg mi van? –vigyorgott- Pár napig nem látsz, és megveszel.
- Iszonyúan hiányoztál –bámultam rá éhes tekintettel- azt hittem, hogy már nem is foglak többé látni.
- Ne butáskodj –mosolygott- tőlem nem lehet könnyen megszabadulni.
- Ajánlom is –megfogtam a kezét, és az ágyhoz vezettem.
- Mit akarsz? –nézett rám sejtelmesen.
- Téged –sóhajtottam- érezni.
- Szeretkezni akarsz? –kuncogott.
- Úgy, mint eddig soha –téptem le róla az inget, majd a nadrágot. A farkának ideje sem volt felállni. Lehámoztam róla a bokszert, és még lankadt farkának estem. A számba eresztettem, tövig bekaptam, és nyelvemmel cirógattam. Cuppogva leheltem belé életet.
- Nyugi kicsim, nyugi –nyögött fel.
- Kívánlak –néztem fel rá farkával a számban, mely kezdett egyre méretesebb lenni.
- Még a végén kicsinálsz.
- Ez a cél –vigyorogtam, és tövig a számba vettem férfiasságát, mely közben felvette akciós méretét. Meztelen seggébe kapaszkodtam, és egyre gyorsabban vonaglottam. Őrült tempót diktálva szoptam a farkát. Ő a hajamba túrt, és jól hallhatóan kapkodta a levegőt.
- Most, hogy tudom, milyen vad leszel pár nélkülem eltöltött nap után, azt hiszem gyakrabban foglak magadra hagyni egy kis időre –nevetett.
- Ne merészeld –engedtem ki férfiasságát a mondat erejéig- soha többet ne hagyj magamra.
- Nem is tudnálak –bámult szemembe. Gyönyörű kék szemei csillogtak, áradt belőlük az irántam érzett szerelme.
- Dugj meg –engedtem ki végleg farkát, és dobtam földre a ruhám, majd húztam magamra, ő pedig engedelmesen hatolt lüktető barlangomba- olyan erősen kefélj, amilyen erősen szeretsz.
- Nem szeretlek –nyögött fel-, hanem imádlak –súgta fülembe, majd a nyakamba csókolt.
- Szeretlek –sóhajtottam- szeretlek. Te vagy életem szerelme, a férfi, akire mindig is vágytam.
- Te is nekem –csókolt meg.
- Én vagyok a férfi, akire mindig is vágytál? –cukkoltam, és nevettem.
- Na, megállj csak –nevetett ő is, és még gyorsabban dolgozott bennem- hiányzott a puncid.
- Csak a puncim?
- Meg persze te is egy kicsit –vágott vissza.
- Csak egy kicsit –magamhoz húztam, és hosszan megcsókoltam-, ha így állunk, akkor így állunk –néztem rá sejtelmesen.
- Nagyon hiányoztál –adta meg magát- szinte kibírhatatlanul.
- Szinte?
- Meghaltam minden pillanatban.
- Na, csak azért –abban a pillanatban végem lett. A puncim felrobbant, az orgazmus egy pillanat alatt söpört végig a testemen, és ragadott magával. Zihálva kapkodtam a levegőt, és minden porcikám remegett. Ő rám mosolygott, és csatlakozott. Felnyögött, és elélvezett. Fantasztikus érzés volt a tudat, hogy belém élvez. Soha előtte nem okozott akkora gyönyört, mint abban a pillanatban. Életem szerelmét repíthettem a csúcsra, fogadtam magamba, és élvezhetett belém.
Pihegve dőltünk egymás mellé, és lágyan simogattuk egymást még egy darabig.
Végül erőt vettünk magunkon, és megvacsoráztunk, majd ott folytattuk, ahol a vacsi előtt abbahagytuk. Hajnalig szeretkeztünk.
Vasárnap sokáig lustálkodtunk. Jó volt hozzá bújni. Megnyugtatott, és feldobott. Biztonságban éreztem magam, és az elmúlt napok eseményei mintha nem is velem történtek volna.
Ebédre átmentünk anyuhoz, mert megígértette velem, és nem akartam csalódást okozni neki. Jót beszélgettünk. Kifaggatta Ákost, na és persze jól le is égetett a gyerekkori sztorikkal, melyekről eddig hallgatott.
Egyedül a nagybátyám maradt komor. Folyton engem vizslatott a tekintetével, és úgy nézett rám, mint, aki tudja mit tettem, mire gondolok.
Persze az lehetetlen, de mégis. Tekintete szúrós volt, és azt sugallta ismeri minden titkom.
Szerencsére kora délután el kellett mennie, és nem kellett tovább elviselnem, de nem tudtam kiverni a fejemből. Éreztem, hogy valami nincs rendben.
Nem tudom, hogy ez csak a paranoiám miatt van, vagy sem? Csak azt tudom, hogy itt ülök, írom az események tömkelegét a naplómba. A férfi, akit szeretek, még mélyen alszik. Olyan békés, és nyugodt. Szeretem. Az életemnél is jobban szeretem. Nem tudom mi lesz. Misi már napokkal ezelőtt meghalt, és még nem történt semmi. Talán ideje megnyugodnom. Lehet másra kenték a dolgot, és én még csak eszükbe sem jutottam.
Nem tudom mi az igazság. Ha mázlim van, akkor sosem tudom meg.
Az, amit tettem az egész életemre ki fog hatni. Minden más lesz, és rengeteg időnek kell eltelnie ahhoz, hogy meg tudjak nyugodni, és ne rettegjek attól mikor ér utol a végzetem.
